<embed type="application/x-shockwave-flash" src="http://www.amarasoftware.com/valentines-animations.swf" pluginspage=" http://www.macromedia.com/go/getflashplayer" height="101" width="400"></embed>

Egy indián a mai világban-1. rész.

(1)

Bryston-ban éjszaka nincs nagy forgalom.  Előttem csak egy furgon haladt, és úgy ontotta magából a füstöt, mint egy gyárkémény. Láttam magam előtt az úti célom - az elhagyatott iskolaépületet.  Leparkoltam a ház mögé, és felgyalogoltam a tetőre. A sarokban ott állt a mesterlövészpuska, felemeltem, és elkezdtem egy megfelelő helyet keresni. Találtam egy kis rést a falon, lefeküdtem elé, és kidugtam a fegyvert. Pár perc múlva megérkezett a konvoj, az érzékeim felerősödtek.  Nyolc ember szállt ki a három kocsiból, mindegyikük fekete kabátot viselt.  Egyikük elővett egy rakétavetőt, a másik pedig egy aktatáskát. Vigyáznom kellett, hogy el ne hibázzam, mert akkor hat gépfegyver és egy rakétavető csöve fog rám nézni.  Az ujjam a ravaszon volt, majd meghúztam. Mindenki a földre vetette magát- a célpont is. Elhibáztam. Először életemben hibáztam el a célpontot! Bepánikoltam, erre nem voltam felkészülve. Elkezdtem rohanni, de hamar abbahagytam a futást- egy golyó a hátamban megakadályozott benne. A lökés után egy óriási puffanást hallottam és éreztem- a lövedéktől elvesztettem az egyensúlyom, és leestem a tetőről. Elvesztettem az eszméletem, és jó ideig nem tudtam magamról.

Ac novella-Egy hős emlékei 1. fejezet 3. rész

-Szép név-mondtam, megtörve a csendet. Értetlenséget láttam a szemében, amit nem tudtam mire vélni, de pár pillanat múlva már újra a kedves mosolyát mutatta.-És, mivel foglalkozik?

-Hát, feltalálok, festek, és még sok mindent alkotok.

-Megnézhetek párat belőlük?

-Persze!-mondta, és oda mutatott egy másik ajtóra. Mikor beléptem az ajtón, egy új világ tárult elém. A szemközti falon képek lógtak, a jobb és baloldali falat pedig gyönyörű freskók voltak. A padlón állványok voltak, rajtuk pedig különféle szerkezetek voltak-volt ott hajó, szekér, ágyú, fegyverek,és ami a legjobban felkeltette az érdeklődésemet, egy miniatűr szárny. Rá is kérdeztem hogy mi ez, de azt válaszolta, hogy majd később elmeséli, neki be kell mennie a városba. Elment, nekem pedig bemutatta a házat az az asszony, aki beengedett. Csak mentünk-mentünk, mígnem elértünk egy olyan szobába, amiben egy ágy állt, szekrény és egy asztal.

-Ez itt a te szobád-szólalt meg az asszony.

-Az...az enyém?-valószínűleg tátva maradt a szám, mert mikor az asszony rám nézett, elnevette magát.

-Na, csukd már be a szádat, mert belerepül a légy!

-Ez tényleg az enyém?-nem akartam elhinni, mert még sosem volt saját szobám.-Hát, köszönöm.

-Ne nekem köszönd, hanem Leonardónak. Na, sipirc be, a szekrényben találsz új ruhákat, a folyosó sarkában pedig van egy dézsa, abban mosakodj meg.

-Rendben, köszönöm!-kiment, én pedig lemostam az arcomról a koszt, majd kivettem a szekrényből egy tiszta ruhát.  Kinéztem az ablakon-itt ért a másik meglepetés. Az ablakom egy hatalmas kertre nyílt benne egy kis tóval, az állam is leesett mikor megláttam. Fogtam, visszatettem a helyére, és lementem a konyhába. A nagydarab szakácstól kértem enni, erre ő elkezdett akadékoskodni, hogy még nincs vacsora, addig nem eszik senki. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy megtudjuk mi történt ezután. Fogtam magam és kiloptam a legnagyobb dolgot, amit találtam. Ez egy nagy adag füstölt hús volt. Jóízűen falatoztam, közben pedig kimentem az utcára. Mikor megettem, jöttem rá, hogy már semmi baja a lábamnak. Gyorsan kerestem egy alacsonyabb házat, és felmásztam rá. A háztetőn futkározás közben hirtelen elfelejtettem minden bajom. Megfeledkeztem Giuseppéről, Leonardóról, a szüleimről, mindenről. Csak én és a háztetők voltunk, na meg a köztük lévő távolságok. A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy a földön fekszek, és harsányan nevetnek körülöttem. Megtörtént az első találkozásom a híres De'Lyce bandával.

AC Novella-Egy hős emlékei-1. fejezet 1. 2. rész

1. Fejezet

                                                    (1)

Négy éves koromban végignéztem, ahogy anyám kínok között hal meg-azóta sem tudom milyen betegség vitte el. Egy évvel anyám halála után apám csak pénzért járt haza, minden percét a kocsmában töltötte. Én és a nálam hét évvel idősebb bátyám folyton dolgoztunk- meg loptunk. Elloptunk ruhákat, ételeket, mindent, ami a kezünk ügyébe akadt és aztán drágán eladtuk. A lopott ételből viszont alig ettünk, mivel apánknak kellett a pénz. Tíz éves koromban volt, hogy négy napig nem ettem semmit, mert már a boltosok is odafigyeltek ránk. Apánk egyre kevesebbszer jelentkezett, mígnem tizenkét éves koromra végleg eltűnt az életemből. Azóta sem láttam. A nyomornegyed szélén álló házunk –már,ha azt lehetett annak nevezni- állt egy szobából és egy tetőből, ami folyton beázott. Tizenhárom éves koromban odajött hozzám a bátyám, és azt mondta:

-Én most elmegyek, és talán sosem látlak többé-először azt hittem viccel, de belenéztem a szemébe, és láttam hogy nem.

-De… Dee hova?-kérdeztem szomorúan.

-Az mindegy. A lényeg hogy te nem jöhetsz velem. Itt hagyom neked az összes pénzem, menj el Damiano atyához, ő majd talál neked egy szerető családot.

-Te is itt hagysz?-kiáltottam.-Tudod mit? Akkor menj! Nem is akarlak látni! Menj innen, Beppe, minél gyorsabban! Hagyd csak itt a szarban a testvéred! Majd csak elboldogul valahogy!

Giuseppe nem volt az az érzelgős fajta, szó nélkül hátat fordított és elment. Lelépett a térképemről ő is. Egy időre.

                                                   (2)

Forrófejű voltam. Egész este a városban mászkáltam és háztetőkön ugráltam. Több kárt okoztam magamban, mint jót. Egyik bokám kificamodott, ujjaimat nem éreztem a mászástól. Valahogy hazajutottam, ránéztem a házra, és újra feldühödtem. Körülnéztem, és az istállónál láttam egy pislákoló gyertyát. Elkecmeregtem az istállóhoz, elemeltem a gyertyát, és addig fújtam míg teljes lángon el nem kezdett égni. Rádobtam a házunkra, végignéztem, ahogy leég, aztán elmentem Damianohoz. Odamentem a templomhoz, de még nem volt ott. Beültem az egyik padba, és megvártam. Egy óra múlva megérkezett.

-Hé, atya!-kiáltottam

-Jaj, szervusz fiam, mi szél hozott ide?

-A bátyám küldött ide.

-És hol a bátyád?-kérdezte.

-Elment-árnyék suhanhatott át az arcomon, mert az atya is észrevette.

-Haragszol rá?

-Talán-én is itt gondolkoztam el először azon, hogy mit érzek.-Nem tudom. Magának jót tett, nekem meg azt tanácsolta, hogy jöjjek el magához, és maga majd segít nekem. Azt mondta, maga talál majd családot nekem, de nem kell család, csak egy fedél a fejem fölé. A családokkal nincs szerencsém.

-Rendben van, fiam. Van pár öregember errefelé, akiknek a nagy házuk üresen áll. Menj haza, és gyere vissza holnap.

-Az lehetetlen. Nincs házunk. Leégett. Gyertya mellett aludtam el, és egy nagyobb szél biztos leverte.

-Rendben.-láttam az atyán, hogy nem sajnálja azt a házat.- Menj el a házatokhoz, hátha maradt még valami menthető. Aztán találd fel magad. Holnap reggel vagy még ma este gyere ide vissza. Ha kell valami, itt megtalálsz. Van nálad pénz?

-Van- vigyorogtam. -A bátyáméval együtt van húsz florinom.

-Itt van még tíz, és vigyázz magadra. Isten rajtad tartja a szemét.

-Köszönöm atyám, viszlát.

Elmentem, kerestem egy olyan utcát ahol nincsenek sokan, és megpróbáltam felmászni a házakra. Körülbelül harmincszor próbáltam, mire sikerült. Felültem a tetőre, és a múltamon gondolkoztam.

Másnap reggel visszamentem az atyához. Megkérdeztem, hogy talált-e valakit, azt mondta, igen.

-Itt él a város szélén. A nyomornegyedhez képest gazdag, de meg is érdemli a pénzét. Feltaláló, író. Mindenhez ért. Gyere, elviszlek hozzá.

-Köszönöm.

Fél óra gyaloglás után odaértünk a házhoz, és bekopogtunk. Egy csinos nő nyitott ajtót, Damiano atya pedig el is ment.

-Gyere kisfiam-mondta az asszony. Bementünk egy nagy szobába, és ott ült egy öregember. A haja már ősz volt, arca meggyötört.-Itt a fiú-és az asszony elment.

-Jó napot-köszöntem. -Vicenzo vagyok.

-Szervusz. Nincs vezetékneved?-láttam a szemében, hogy tényleg érdekli, és nem csak az illem mondatta vele.

-Nincs. Mindig csak Vicenzo-nak hívtak. És magát hogy hívják?

-Az én nevem Leonardo da Vinci.